78 éves korában meghalt David Lynch világhírű filmrendező. Korunk korszakos zsenije, az amerikai független film koronázatlan királya. Olyan filmeket köszönhetünk neki, mint a Kék Bársony, Lost Highway, Mullholland Drive, vagy a Twin Peaks című sorozat. Halála hatalmas veszteség mind a filmművészetnek, mind pedig az egyetemes kultúrának.
Írhatnék róla valami életrajzot, ideilleszthetném máshonnan talált információkat, de nem teszem. Nem lenne méltó egy ilyen egyedi szellem életútjához. Alkotóként a legtöbb amit tehetett, hogy filmeket rendezett nekünk, egyszerű halandóknak. Egyéni világlátású, elvont, szürreális alkotásai hatalmas hatást gyakoroltak sokakra, köztük rám is. Ezért személyes élményeimet közölném vele. Nem találkoztunk – nyilvánvalóan – de művészetében rengeteg üzenetet juttatott át nekem. Azon amerikai rendezők csoportjába tartozott akik nem hódoltak be Hollywoodnak, nem rendeztek kommerszeket, és végig megmaradtak önmaguknak. Saját személyes világlátásukat közvetítették a nézők felé.
Legelső találkozásom David Lynchel
Olyan tizennégy év körül lehettem, mikor apám megmutatta a Veszett a Világ című alkotást. Lenyűgöző roadmovie, Nicolas Cage és Laura Dern főszereplésével, nem feledkezve el az utánozhatatlan Willem Dafoeról. Két szerelmespár vad utazása az amerikai álom elveszett földjére. Nyomukban egy őrült gyilkossal, akit a lány anyja szabadított rájuk mint Dorothyra a gonosz nyugati boszorkány.
Nem a legjobb filmje, de kezdésnek kiváló. De nézzük meg a legelső igazi Lynch filmet. A Radírfej. Szürreális lázálom, pszichoterápia és annyira elborult jelenetektől hemzseg ez a film, hogy az ember előtt két választás van. Vagy örök időkre a rabja lesz Lynch alkotásainak, vagy azon nyomban kikapcsolja.
Az első igazi Lynch film
A Radírfej próbálkozás volt, bár erős kezdés. Az Elefántember hozta meg a sikert és az ismertséget. Az első Dűne adaptációt is ő rendezte, sokak szerint bár ne tette volna, én azonban nézhetőnek tartom, még ha nem is egy jó alkotás. Aztán megérkezett az igazi David Lynch. A Kék Bársonnyal betört az amerikai kertvárosok, a felső középosztály világába és megmutatta, hogy a mélyben szörnyű dolgok vannak, a zöld füvön pedig egy levágott emberi fül hever.
A Lost Highway-el felborítja a narratívát, mint Godard annak idején. A szürreális, furcsa karakterek pedig egyre erőteljesebben lepik el a vásznat. A Kék Bársonynál a néző még elemezte a filmet. Itt már csak értelmezni próbálja, de bármerre is indul, egy végeláthatatlan lelki messzeségbe, sötét és kanyargó labirintusba, vagy egy megfejthetetlen útvesztőben köt ki. Mai napig libabőrös leszek ha eszembe jut a jelenet, mikor egy rémisztő alak egy partin szóba elegyedik főhősünkkel. A karakter úgy néz ki, mint Bergman Hetedik Pecsétjében a Halál. Majd elhangzik a felejthetetlen párbeszéd, ami valami ilyesmi volt: „Már találkoztunk. Jártam a házában. Maga engedett be. Most is ott vagyok. Hívjon fel.” ekkor a Bill Pullman által játszott karakter felhívja a saját házát. És az előtte álló rémalak hangján valaki beleszól.
Az életmű csúcsa: Twin Peaks
Nem feledkezhetünk el a Twin Peaksról sem, hiszen ezzel Lynch nem csupán egy rejtélyes sorozatot alkotott meg, de újradefiniálta a televíziós sorozatokat is, a hatásáról nem is beszélve. Misztikus, vicces, hétköznapi, thriller, tinifilm és mind egy műben egyesülve. Még a furcsának ható harmadik évaddal sem szúrta el teljesen a maga által kreált mítoszt.
David Lynch vitathatatlanul korunk egyik legnagyobb rendezője volt. Életműve szakaszokra bomlik, de mindegyikből átjön az a sajátos világlátás, művészi kifejezésmód ami miatt az emberek vagy imádják és nem értik, vagy utálják és nem értik művészetét. A túlvilágon már olyan személyek várják, mint Tarkovszkij, Hitchcock, Bunuel. Hiszen filmjeiben egyszerre volt jelen a filozófiai mélylélektan, a titkokkal teli reszketés, és a szürreális humor.